Több mint százhatvan ország tárgyalóküldöttsége már egy hete egyezkedett a japán nagyváros konferenciaközpontjában arról, hogy ki, mikor, miből, mennyit, hogyan vállaljon a globális éghajlatváltozás veszélyét előidéző gázok kibocsátáscsökkentéséből – emlékezett a nyolc évvel ezelőtti kiotói tárgyalásokra Faragó Tibor. (A környezetvédelmi minisztérium jelenlegi főcsoportfőnöke akkor az egyezmény főtárgyalója volt.) Közben megérkeztek a japán városba és átvették az irányító szerepet a nagyfőnökök – írja a Népszabadság. Az USA akkori alelnöke, Al Gore személyesen fejtette ki nézeteit a Földet fenyegető globális problémáról, de az USA részéről nem látszott különösebb hajlandóság a veszélyes légköri kibocsátások csökkentésére. A fejlődő országok miniszterei súlyos vádakkal illették az iparosodott országokat, amelyek addigi fejlődésük következtében elszennyezték a légkört. Az Európai Közösség határozottan kiállt amellett, hogy a fejlett országok legalább 15 százalékkal csökkentsék kibocsátásaikat 2010-ig. A brit miniszterelnök-helyettes, J. Prescott igyekezett a színfalak mögött meggyőzni az atlanti “nagy testvért”, hogy legalább egy minimális, szimbolikus csökkentést vállaljon. A tárgyalótermek előtt újságírók, tv-kamerák tömege várakozott a nagy hírre vagy a nagy blamázsra. Mivel a vélemények fényévnyi távolságban voltak, hétfő estétől kezdve a kiotói plenáris teremben a hivatalos tárgyalások gyakorlatilag abbamaradtak. Az apátia és a reménykedés órái váltották egymást. Az USA-delegáció fokozatosan javította ajánlatait a kezdeti nullaszázalékos csökkentésről végül mínusz hét százalékra. Oroszország kibocsátásai mélyen – mintegy 30 százalékkal – a korábbi szint alatt voltak, ezért – a hasonló helyzetben lévő Ukrajnával együtt – azt “vállalta”, hogy a korábbi kibocsátási szint fölé nem fog menni. E sajátos és hallgatólagos amerikai-orosz kapcsolat záloga az lett, hogy sokak berzenkedése ellenére belefoglalták a megállapodás szövegébe a nemzetközi emissziókereskedelem bevezetését. A majd olcsón megvásárolható orosz többlet fejében tehát az USA is már vállalkozhatott kibocsátásai névleges csökkentésére. Az Európai Közösség képviselői közben a színfalak mögött szakaszosan csökkentették a tétet, előbb mínusz 15 százalékról tíz százalékra, majd gyors és sokak számára máig nem ismert részleteket tartalmazó “fejszámolás” után a 15 tagország átlagában nyolc százalékra. Közben pedig az akkori kelet-közép-európai, felvételre váró (társult) országok a folyosón saját helyzetükről és érdekeikről tanakodtak. Hajnalra körvonalazódtak a mind bonyolultabb feltételeket és kiskapukat is tartalmazó megállapodás részletei. Az alkuk megköttettek, a mintegy negyven fejlett és átmeneti gazdaságú ország átlagosan ötszázalékos kibocsátáscsökkentést vállalt. Független szakértők szerint, ha a számtalan kiskaput is figyelembe veszik, és mindenki betartja a megállapodást, akkor valójában csak kétszázalékos csökkentésről van szó.
Kiotó, 1997. december 8.
Több mint százhatvan ország tárgyalóküldöttsége már egy hete egyezkedett a japán nagyváros konferenciaközpontjában arról, hogy ki, mikor, miből, mennyit, hogyan vállaljon a globális éghajlatváltozás veszélyét előidéző gázok kibocsátáscsökkentéséből – emlékezett a nyolc évvel ezelőtti kiotói tárgyalásokra Faragó Tibor. (A környezetvédelmi minisztérium jelenlegi főcsoportfőnöke akkor az egyezmény főtárgyalója volt.) Közben megérkeztek a japán városba és átvették az irányító szerepet a nagyfőnökök – írja a Népszabadság. Az USA akkori alelnöke, Al Gore személyesen fejtette ki nézeteit a Földet fenyegető globális problémáról, de az USA részéről nem látszott különösebb hajlandóság a veszélyes légköri kibocsátások csökkentésére. A fejlődő országok miniszterei súlyos vádakkal illették az iparosodott országokat, amelyek addigi fejlődésük következtében elszennyezték a légkört. Az Európai Közösség határozottan kiállt amellett, hogy a fejlett országok legalább 15 százalékkal csökkentsék kibocsátásaikat 2010-ig. A brit miniszterelnök-helyettes, J. Prescott igyekezett a színfalak mögött meggyőzni az atlanti “nagy testvért”, hogy legalább egy minimális, szimbolikus csökkentést vállaljon. A tárgyalótermek előtt újságírók, tv-kamerák tömege várakozott a nagy hírre vagy a nagy blamázsra. Mivel a vélemények fényévnyi távolságban voltak, hétfő estétől kezdve a kiotói plenáris teremben a hivatalos tárgyalások gyakorlatilag abbamaradtak. Az apátia és a reménykedés órái váltották egymást. Az USA-delegáció fokozatosan javította ajánlatait a kezdeti nullaszázalékos csökkentésről végül mínusz hét százalékra. Oroszország kibocsátásai mélyen – mintegy 30 százalékkal – a korábbi szint alatt voltak, ezért – a hasonló helyzetben lévő Ukrajnával együtt – azt “vállalta”, hogy a korábbi kibocsátási szint fölé nem fog menni. E sajátos és hallgatólagos amerikai-orosz kapcsolat záloga az lett, hogy sokak berzenkedése ellenére belefoglalták a megállapodás szövegébe a nemzetközi emissziókereskedelem bevezetését. A majd olcsón megvásárolható orosz többlet fejében tehát az USA is már vállalkozhatott kibocsátásai névleges csökkentésére. Az Európai Közösség képviselői közben a színfalak mögött szakaszosan csökkentették a tétet, előbb mínusz 15 százalékról tíz százalékra, majd gyors és sokak számára máig nem ismert részleteket tartalmazó “fejszámolás” után a 15 tagország átlagában nyolc százalékra. Közben pedig az akkori kelet-közép-európai, felvételre váró (társult) országok a folyosón saját helyzetükről és érdekeikről tanakodtak. Hajnalra körvonalazódtak a mind bonyolultabb feltételeket és kiskapukat is tartalmazó megállapodás részletei. Az alkuk megköttettek, a mintegy negyven fejlett és átmeneti gazdaságú ország átlagosan ötszázalékos kibocsátáscsökkentést vállalt. Független szakértők szerint, ha a számtalan kiskaput is figyelembe veszik, és mindenki betartja a megállapodást, akkor valójában csak kétszázalékos csökkentésről van szó.
