Szombaton késő este koppant a pulpituson Laurent Fabius francia külügyminiszter, a COP21 elnöke fakalapácsának levél alakú feje, jelezve, hogy az ENSz klímakonferenciájának résztvevői elfogadták a Párizsi Megállapodást.
Két hete azt írtuk, hogy a COP21 tanácskozás közvetlen tétje, vajon a 196 résztvevőnek (195 állam és az EU) sikerül-e megállapodni egy olyan dokumentum felől, amely nemzetközi klímavédelmi egyezményként szolgálhat majd 2020-tól, az akkorra lejáró Kiotói Jegyzőkönyv után.
Ez a cél teljesült, ahogy Laurent Fabius mondta: âEz egy kis kalapács, de jó munkát végezhet.â A Párizsi Megállapodás megszületett, ha nem is könnyen. Az eredeti menetrend szerint a küldötteknek már hazafelé kellett volna tartaniuk, amikor péntek este beterjesztették a véglegesnek szánt újabb szövegvariánst, miután az előző napon még 240 nyitott, illetve vitatott passzust mutatott a munkatervezet. A végső változat aztán szombat délutánra állt elő, ez azonban már az elért kompromisszumokat tartalmazta, így azt most már elfogadták az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményének részes felei.
A résztvevő küldöttek látványos tetszésnyilvánítása mellett a megállapodás tartalmát illető nézetek és vélemények erősen megoszlanak. Francois Hollande francia elnök, az első hozzászóló finoman jelezte is, hogy az adott körülmények között elérhető kompromisszumról van szó, amikor egy jó étteremhez hasonlította a konferenciát: âLehet, hogy nem étel ízlett, de végül jó szájíz maradâ. Meglehetősen eltérően foglalta össze az eredményt a Wall Street Journal olvasói kommentelője: âA diplomaták és aktivisták, akik az adófizetők pénzén flancos párizsi szállodákban vakációztak, és jóféle burgundival locsolták le a libamájas vacsorákat, egy nem kötelező megállapodásra jutottak, hogy egy klímautópia értelmetlen és feltehetően elérhetetlen célkitűzéseit teljesítsékâ.
Mielőtt kritikusan szemügyre vennénk a megállapodás tartalmát, és lehetséges következményeit, gyorsan szögezzük le, hogy önmagában a Párizsi Megállapodás létrejötte jelentős eredménynek tekinthető, ugyanis ez az első, valóban globális nemzetközi megállapodás az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről, a klímaváltozás kezeléséről. (A Kiotói Jegyzőkönyv alapján csak az úgynevezett Annex I-ben foglalt 38 fejlett ország tett vállalást.)
Ami viszont a jogi kötőerőt illeti, nem túl egyértelmű a helyzet, hiszen nem véletlenül lett ennyire komplikáltan strukturált a dokumentum. Számos ország jelezte, élen az USA-val, hogy nem kíván közvetlen kötelezettséget keletkeztető egyezményre rábólintani, és erre gondosan ügyeltek is a tárgyalások során. Ez a törekvés sikerrel járt, hiszen úgy fogalmazhattak végül a vezető amerikai szakértők, hogy erősen valószínűtlen, hogy megalapozottan merüljön fel a megállapodás tekintetében a szenátusi jóváhagyás kérdése â ahol egyébiránt a szkeptikus republikánusok körében nem volna kérdéses az elutasítás. Mindent egybevetve a Párizsi Megállapodás egy hibrid nemzetközi dokumentum, alapvetően önkéntes kötelezettségvállalások egészülnek ki számonkérési szabályokkal és ajánlásokkal, némileg leegyszerűsítve valahol félúton a szándéknyilatkozat és az előszerződés között. A megállapodás egyébként 2016. április 22-én nyílik meg aláírásra, ünnepélyesnek szánt keretek között New York-ban, és akkor lép hatályba, amikor a globális ÜHG-kibocsátás minimum 55%-át képviselő, legalább 55 állam letétbe helyezi csatlakozási dokumentumát.
Lássuk most a tartalmi megjegyzéseket. A legkeményebb kritika azoktól érkezik, akik szerint a célok nem elég konkrétak, és ehhez képest az országok vállalásai nem szigorúan kötelezőek és számon kérhetőek. Nem fukarkodik a bírálattal James Hansen, akit a NASA volt alkalmazottjaként a klímatudatosság atyjának tekintenek. Szerinte csalás és áltatás a megállapodás, hiszen nincs szó cselekvésről, csak ígéretekről, és semmit sem ér általában kitűzni a 2 Celsius-fokos korlátot, majd azt mondani, hogy ötévente megpróbálunk egy kicsit javítani rajta, miközben a fosszilis tüzelőanyagok a legolcsóbbak, tehát a világ azt fogja elégetni. Világméretű ÜHG adóztatás nélkül sohasem lesz kézzelfogható eredmény, így időpocsékolás volt azon vitázni két hétig, hogy 1,5 vagy 2 Celsius-fokban maximáljuk a felmelegedést, vagy hogy mennyi támogatást kapnak a fejlődő országok. Hansen egyébként Kínában reménykedik, amely kellően motivált lehet, hogy az USA-ból ténylegesen hiányzó impulzust pótolja.
Megjegyezzük, Kínának valóban jó oka van arra, hogy komolyan vegye a klímavédelmet, gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt héten Peking most először a legmagasabb fokozatú szmogriadó intézkedéseket kényszerült életbe léptetni. (Ugyanakkor a tavalyi USA-Kína klímaegyezség érdekes paradoxonja, hogy Kína vezet be piaci alapú kibocsátás csökkentési mechanizmust, míg az USA a központi államigazgatási intézkedésekre hagyatkozik âŚ.)
Továbbmenve a bírálatok során, számos âkeményvonalasâ, szociálisan elkötelezett környezetvédő szervezet â jellemzően a déli féltekéről – fogalmaz meg súlyos aggályokat. Ebből a nézőpontból drámai bukás a COP21, hiszen a tudomány és a méltányosság követelményeinek megfelelő, azonnali és drasztikus kibocsátás csökkentésről szó sincsen, ehelyett kibúvókat ad a legnagyobb szennyezőknek. Nem támogatja megfelelően az átalakulást, amelynek költségei a Nemzetközi Energiaügynökség számításai szerint is évi ezer milliárd dollárra rúgnak, amely összeg kétharmadát a fejlődő világban kellene felhasználni, ehelyett 2020-tól állna rendelkezésre évi 100 milliárd âmobilizálandóâ dollár az átmenet és az adaptáció együttes kezelésére, miközben a fosszilis tüzelőanyagok szubvenciójára amúgy évi 5 300 milliárd dollárt költ a világ. Ha idevesszük, hogy az ENSz szerint évente majd 150 milliárd dollárra lesz szükség csupán a sérülékeny országok klímakockázatainak kezelésére, akkor látható, hogy a fejlett országok legfeljebb a 15%-át ígérik homályosan körvonalazva a kellő fedezetnek, így ez távol áll attól, amit igazságos megoldásnak lehetne nevezni. Végül, de nem utolsósorban nincsenek körvonalazva azok a karbonmentes átmenethez vezető eszközök, amelyek valódi megoldásokat jelentenek. Röviden: sem klímavédelem, sem klímaigazságosság.
Itt meg kell jegyezni, hogy látványos hiányossága a Párizsi megállapodásnak, hogy teljesen kimaradt a hatálya alól a tengerhajózás és a légiközlekedés, holott ezek a globális ÜHG kibocsátás 2, illetve 2,4 százalékáért felelősek (a hajózás kibocsátása nagyjából Németországénak felel meg). Nemzetközi klímaegyezményben érdekes mindenesetre, hogy éppen a nemzetközi tényezőket nem sikerült kezelni.
Nagyjából áttekintettük, hogy milyen elvárásoknak nem felel meg a megállapodás. Nézzük meg, hogy mégis milyen várakozásokat lehet fűzni hozzá.
Először is, az országok önkéntes, önálló kibocsátás-csökkentési hozzájárulásai (Intended Nationally Determined Contributions â INDCs) elvileg alkalmasak lehetnek arra â különösen a markánsan átlátható beszámolási és nyomonkövetési feltételekkel -, hogy a következő esztendőkben jelentősen erősödjenek a szándékok. A kölcsönös bizalom erősödő nemzetközi légköre â a fizikai légkör romlása mellett â pozitív visszacsatolásként komoly mértékben javíthatja az együttműködési készséget.
Másodszor pedig, a nemzetközi közösség adott szintű elszántsága kel
lő stimulust adhat az üzleti szférának, amely valójában a változások motorja lehet, saját energiaforrásainak megválasztásától kezdve az innováció támogatásán át egészen az alapkezelői befektetési politika reorientálásáig. Az IIGCC (International Investors Group on Climate Change) – együttvéve 13 ezer milliárd dollárt kezelő befektetők hálózata – úgy jellemezte a megállapodást, hogy az alkalmas a fosszilis forrásoktól a megújuló energiaféleségek irányába történő elmozdulás serkentésére.
Reálpolitikai értelemben ennél többet valójában nem várhattunk Párizstól. A korábbi évek sikertelen próbálkozásai után most az önkéntes, alulról építkező konstrukció kivitelezhetőnek bizonyult, és amit ebben a helyzetben ki lehetett hozni, azt a kifogástalanul teljesítő francia diplomácia kisütötte és feltálalta.
Mindössze nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat, és â egyébként nem létező – garanciákat követelnünk klímaügyben. Ahogyan Bomo Edna Molewa, a Dél-afrikai Köztársaság környezetvédelmi minisztere, egyben a G-77+Kína csoport szóvivője fogalmazott: âAz első lépés egy hosszú utazáson, amelyre a nemzetközi közösségnek együtt kell vállalkozniaâ
Megállapodás, kötelezettségek nélkül
Szombaton késő este koppant a pulpituson Laurent Fabius francia külügyminiszter, a COP21 elnöke fakalapácsának levél alakú feje, jelezve, hogy az ENSz klímakonferenciájának résztvevői elfogadták a Párizsi Megállapodást.
Két hete azt írtuk, hogy a COP21 tanácskozás közvetlen tétje, vajon a 196 résztvevőnek (195 állam és az EU) sikerül-e megállapodni egy olyan dokumentum felől, amely nemzetközi klímavédelmi egyezményként szolgálhat majd 2020-tól, az akkorra lejáró Kiotói Jegyzőkönyv után.
Ez a cél teljesült, ahogy Laurent Fabius mondta: âEz egy kis kalapács, de jó munkát végezhet.â A Párizsi Megállapodás megszületett, ha nem is könnyen. Az eredeti menetrend szerint a küldötteknek már hazafelé kellett volna tartaniuk, amikor péntek este beterjesztették a véglegesnek szánt újabb szövegvariánst, miután az előző napon még 240 nyitott, illetve vitatott passzust mutatott a munkatervezet. A végső változat aztán szombat délutánra állt elő, ez azonban már az elért kompromisszumokat tartalmazta, így azt most már elfogadták az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményének részes felei.
A résztvevő küldöttek látványos tetszésnyilvánítása mellett a megállapodás tartalmát illető nézetek és vélemények erősen megoszlanak. Francois Hollande francia elnök, az első hozzászóló finoman jelezte is, hogy az adott körülmények között elérhető kompromisszumról van szó, amikor egy jó étteremhez hasonlította a konferenciát: âLehet, hogy nem étel ízlett, de végül jó szájíz maradâ. Meglehetősen eltérően foglalta össze az eredményt a Wall Street Journal olvasói kommentelője: âA diplomaták és aktivisták, akik az adófizetők pénzén flancos párizsi szállodákban vakációztak, és jóféle burgundival locsolták le a libamájas vacsorákat, egy nem kötelező megállapodásra jutottak, hogy egy klímautópia értelmetlen és feltehetően elérhetetlen célkitűzéseit teljesítsékâ.
Mielőtt kritikusan szemügyre vennénk a megállapodás tartalmát, és lehetséges következményeit, gyorsan szögezzük le, hogy önmagában a Párizsi Megállapodás létrejötte jelentős eredménynek tekinthető, ugyanis ez az első, valóban globális nemzetközi megállapodás az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről, a klímaváltozás kezeléséről. (A Kiotói Jegyzőkönyv alapján csak az úgynevezett Annex I-ben foglalt 38 fejlett ország tett vállalást.)
Ami viszont a jogi kötőerőt illeti, nem túl egyértelmű a helyzet, hiszen nem véletlenül lett ennyire komplikáltan strukturált a dokumentum. Számos ország jelezte, élen az USA-val, hogy nem kíván közvetlen kötelezettséget keletkeztető egyezményre rábólintani, és erre gondosan ügyeltek is a tárgyalások során. Ez a törekvés sikerrel járt, hiszen úgy fogalmazhattak végül a vezető amerikai szakértők, hogy erősen valószínűtlen, hogy megalapozottan merüljön fel a megállapodás tekintetében a szenátusi jóváhagyás kérdése â ahol egyébiránt a szkeptikus republikánusok körében nem volna kérdéses az elutasítás. Mindent egybevetve a Párizsi Megállapodás egy hibrid nemzetközi dokumentum, alapvetően önkéntes kötelezettségvállalások egészülnek ki számonkérési szabályokkal és ajánlásokkal, némileg leegyszerűsítve valahol félúton a szándéknyilatkozat és az előszerződés között. A megállapodás egyébként 2016. április 22-én nyílik meg aláírásra, ünnepélyesnek szánt keretek között New York-ban, és akkor lép hatályba, amikor a globális ÜHG-kibocsátás minimum 55%-át képviselő, legalább 55 állam letétbe helyezi csatlakozási dokumentumát.
Lássuk most a tartalmi megjegyzéseket. A legkeményebb kritika azoktól érkezik, akik szerint a célok nem elég konkrétak, és ehhez képest az országok vállalásai nem szigorúan kötelezőek és számon kérhetőek. Nem fukarkodik a bírálattal James Hansen, akit a NASA volt alkalmazottjaként a klímatudatosság atyjának tekintenek. Szerinte csalás és áltatás a megállapodás, hiszen nincs szó cselekvésről, csak ígéretekről, és semmit sem ér általában kitűzni a 2 Celsius-fokos korlátot, majd azt mondani, hogy ötévente megpróbálunk egy kicsit javítani rajta, miközben a fosszilis tüzelőanyagok a legolcsóbbak, tehát a világ azt fogja elégetni. Világméretű ÜHG adóztatás nélkül sohasem lesz kézzelfogható eredmény, így időpocsékolás volt azon vitázni két hétig, hogy 1,5 vagy 2 Celsius-fokban maximáljuk a felmelegedést, vagy hogy mennyi támogatást kapnak a fejlődő országok. Hansen egyébként Kínában reménykedik, amely kellően motivált lehet, hogy az USA-ból ténylegesen hiányzó impulzust pótolja.
Megjegyezzük, Kínának valóban jó oka van arra, hogy komolyan vegye a klímavédelmet, gondoljunk csak arra, hogy az elmúlt héten Peking most először a legmagasabb fokozatú szmogriadó intézkedéseket kényszerült életbe léptetni. (Ugyanakkor a tavalyi USA-Kína klímaegyezség érdekes paradoxonja, hogy Kína vezet be piaci alapú kibocsátás csökkentési mechanizmust, míg az USA a központi államigazgatási intézkedésekre hagyatkozik âŚ.)
Továbbmenve a bírálatok során, számos âkeményvonalasâ, szociálisan elkötelezett környezetvédő szervezet â jellemzően a déli féltekéről – fogalmaz meg súlyos aggályokat. Ebből a nézőpontból drámai bukás a COP21, hiszen a tudomány és a méltányosság követelményeinek megfelelő, azonnali és drasztikus kibocsátás csökkentésről szó sincsen, ehelyett kibúvókat ad a legnagyobb szennyezőknek. Nem támogatja megfelelően az átalakulást, amelynek költségei a Nemzetközi Energiaügynökség számításai szerint is évi ezer milliárd dollárra rúgnak, amely összeg kétharmadát a fejlődő világban kellene felhasználni, ehelyett 2020-tól állna rendelkezésre évi 100 milliárd âmobilizálandóâ dollár az átmenet és az adaptáció együttes kezelésére, miközben a fosszilis tüzelőanyagok szubvenciójára amúgy évi 5 300 milliárd dollárt költ a világ. Ha idevesszük, hogy az ENSz szerint évente majd 150 milliárd dollárra lesz szükség csupán a sérülékeny országok klímakockázatainak kezelésére, akkor látható, hogy a fejlett országok legfeljebb a 15%-át ígérik homályosan körvonalazva a kellő fedezetnek, így ez távol áll attól, amit igazságos megoldásnak lehetne nevezni. Végül, de nem utolsósorban nincsenek körvonalazva azok a karbonmentes átmenethez vezető eszközök, amelyek valódi megoldásokat jelentenek. Röviden: sem klímavédelem, sem klímaigazságosság.
Itt meg kell jegyezni, hogy látványos hiányossága a Párizsi megállapodásnak, hogy teljesen kimaradt a hatálya alól a tengerhajózás és a légiközlekedés, holott ezek a globális ÜHG kibocsátás 2, illetve 2,4 százalékáért felelősek (a hajózás kibocsátása nagyjából Németországénak felel meg). Nemzetközi klímaegyezményben érdekes mindenesetre, hogy éppen a nemzetközi tényezőket nem sikerült kezelni.
Nagyjából áttekintettük, hogy milyen elvárásoknak nem felel meg a megállapodás. Nézzük meg, hogy mégis milyen várakozásokat lehet fűzni hozzá.
Először is, az országok önkéntes, önálló kibocsátás-csökkentési hozzájárulásai (Intended Nationally Determined Contributions â INDCs) elvileg alkalmasak lehetnek arra â különösen a markánsan átlátható beszámolási és nyomonkövetési feltételekkel -, hogy a következő esztendőkben jelentősen erősödjenek a szándékok. A kölcsönös bizalom erősödő nemzetközi légköre â a fizikai légkör romlása mellett â pozitív visszacsatolásként komoly mértékben javíthatja az együttműködési készséget.
Másodszor pedig, a nemzetközi közösség adott szintű elszántsága kel
lő stimulust adhat az üzleti szférának, amely valójában a változások motorja lehet, saját energiaforrásainak megválasztásától kezdve az innováció támogatásán át egészen az alapkezelői befektetési politika reorientálásáig. Az IIGCC (International Investors Group on Climate Change) – együttvéve 13 ezer milliárd dollárt kezelő befektetők hálózata – úgy jellemezte a megállapodást, hogy az alkalmas a fosszilis forrásoktól a megújuló energiaféleségek irányába történő elmozdulás serkentésére.
Reálpolitikai értelemben ennél többet valójában nem várhattunk Párizstól. A korábbi évek sikertelen próbálkozásai után most az önkéntes, alulról építkező konstrukció kivitelezhetőnek bizonyult, és amit ebben a helyzetben ki lehetett hozni, azt a kifogástalanul teljesítő francia diplomácia kisütötte és feltálalta.
Mindössze nem szabad illúziókba ringatnunk magunkat, és â egyébként nem létező – garanciákat követelnünk klímaügyben. Ahogyan Bomo Edna Molewa, a Dél-afrikai Köztársaság környezetvédelmi minisztere, egyben a G-77+Kína csoport szóvivője fogalmazott: âAz első lépés egy hosszú utazáson, amelyre a nemzetközi közösségnek együtt kell vállalkozniaâ
