Mintegy 150 államfő érkezik ma Párizsba, hogy részt vegyen a városkörnyéki Le Bourget településen tartandó klímacsúcs nyitó megbeszélésein. Egyre többen látják úgy, hogy a klímacsúcsnak a szűkebb értelemben vett âszakmaiâ célkitűzéseken túlmenő jelentősége van, mégpedig éppen abban, hogy a sikerül-e az ENSz égisze alatt bármilyen megállapodásra jutni. Félretéve egyelőre az egyébként nem jelentéktelen kérdéseket, hogy a klímaváltozás eddigi folyamatai visszafordíthatóak-e, és ehhez milyen intézkedéseket kellene tenni, óriási horderejű volna önmagában véve, ha a világ országai képesek lennének megállapodásra jutni egymással azon az alapon, hogy minden egyes lokális tényezőnek globális felelőssége van.
A december 11-ig tartó rendezvény, illetve eseménysorozat pontosabb, hivatalos megnevezése az ENSz Éghajlatvédelmi Keretegyezménye (UNFCCC) részes feleinek huszonegyedik alkalommal összehívott éves konferenciája, ennek rövidítése a COP21.A közvetlen tét, hogy a párizsi klímacsúcs vajon eléri-e deklarált célját, vagyis sikerül-e a tervezett menetrend szerint az első héten kimunkálni egy olyan- – a Kiotói Jegyzőkönyvet felváltó, 2020-ban hatályba lépő – jogi kötőerejű dokumentumot, amelyet a rákövetkező héten megvitatva végül december 11-én Párizsi Megállapodás néven elfogadhat majd mind a 196 képviselt tagállam. A végső tét nyilvánvalóan az, hogy a tervezett megállapodás tartalma elegendő lesz-e a klímaváltozással kapcsolatos problémák kezelésére, az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátása vonatkozásában. Az előzetes mérlegelések és kommentárok erősen megoszlanak abban a tekintetben, hogy siker vagy kudarc várható a korábbi találkozók â lásd Koppenhága 2009-ben – enyhén szólva mérsékelt eredményei után. Vegyük szemügyre az álláspontokat pro és kontra.
Derűlátó várakozások
Bizakodásra ad okot mindenek előtt, hogy szemmel láthatólag széles koalícióra lépett az ügy érdekében a világ vezető politikai, tudományos, üzleti és közéleti tényezőinek jelentős köre, és komoly erőfeszítéseket tettek az utóbbi időben a helyzet tudatosítása érdekében.
A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) a szokásos éves kitekintésének (WEO 2015) különjelentését szentelte a klímakérdésnek energetikai nézőpontból. Ennek bemutatásakor a mérföldkőnek tekintett csúcstalálkozóra fókuszálva kiemelték azokat a körülményeket, amelyek optimizmusra adnak okot. Mindenekelőtt a legjelentősebb ÜHG kibocsátókra utaltak, a tavaly novemberben tett történelmi jelentőségű USA-Kína együttes bejelentésre, illetve az Európai Unió 2030-as vállalásaira, továbbá arra, hogy fejlett és felzárkózó országok sora tette meg önálló kibocsátás-csökkentési vállalását a csúcstalálkozó előkészítése során.
Erősen bíztató, hogy egyre szélesebb iparági és befektetői körök mutatnak elkötelezettséget, hiszen az energiaszektor termelése, illetve az energiafogyasztás az ÜHG kibocsátás kétharmadáért felelős. Az elkötelezettség megjelenik például az európai villamosenergia-ipari vállalatok Eurelectric által közzétett nyilatkozatában, amelyben a szektor igent mond a COP21 ambiciózus klímacéljaira, vagy a világ szénhidrogén termelésének közel negyedét adó olaj- és gázipari vállalatok â BP, Shell, ENI, Total, Statoil, Saudi Aramco, Pemex, stb. – klíma kezdeményezésében (OGCI).
A kézzelfoghatóbb elkötelezettséget többek között a Bloomberg New Energy Finance adatai mutatják, amelyek szerint a tiszta technológiákba történő új befektetések a tíz évvel ezelőtti 10-15 milliárd dolláros negyedévenkénti szintről mostanra stabilan átlagosan 70 milliárd dollárra emelkedtek. A beruházások nem mindegyike olyan látványos és grandiózus, mint a Tesla vezér Elon Musk 5 milliárd dolláros épülő akkumulátorgyártó üzeme, mindenesetre 2013 után tavalytól ismét emelkedést mutatnak a globális befektetések, főleg a fotovoltaikus és szélenergia hasznosító szegmensekben, az 58, illetve 37 dolláros megawattóránkénti normalizált energiatermelési költségeknek (LCOE) köszönhetően is.
Az IEA egyébként azt a fordulatot emeli ki, hogy tavaly először nem emelkedett az energetikai ÜHG kibocsátás, miközben a világgazdaság 3 százalékkal bővült – korábban a 90-es évek elején a volt szocialista országok összeroppanásához, majd 2010 táján a világgazdasági-pénzügyi válsághoz kapcsolódóan torpant csak meg a kibocsátás. Az ázsiai iparosítási boom után világszinten stabillá vált a jelek szerint a GDP növekedés és az energiaigény szétkapcsolódása.
A várakozásokat erősíti a nagykaliberű véleményformálók sortüze az elmúlt hónapokban. Gondoljunk itt nem utolsósorban Ferenc pápára, aki első, saját alkotású körlevelét intézte júniusban a Föld összes lakójához a âközös otthonâ megóvása érdekében. A âzöld enciklikaâ feleleveníti az âökológiai megtérésâ gondolatát, és és kifejezetten buzdít a megújuló források hasznosítására, néhol kifejezetten forradalmi jellegű állásfoglalással a természeti és a társadalmi rablógazdálkodás, kizsákmányolás ellen.
Megemlíthetjük ebben a körben Bill Gatest is, aki nemcsak kétmilliárd dollárt tett fel az energetikai innovációk támogatására, de a karbonadó melletti következetes kiállása mellett egészen kemény kritikát is megfogalmaz az individualista kapitalizmus, illetve a képviseleti demokrácia irányában az Atlantic folyóirat legutóbbi számában, egyébként sokkal inkább egyfajta USA-Kína világkormánytól várva a klímakérdés megoldását, mintsem a COP21-től.
Javítja a megállapodás esélyeit, hogy a statisztikai adatokon és bonyolult klímamodelleken túl egyre több, közvetlenül tapasztalható jele van a környezeti anomáliáknak, az érzékelhetően forró nyaraktól és enyhe telektől egészen a szárazság vagy éppen vízözön sújtotta területek klímamenekültjeiig. Tehát egyre világosabb, hogy nem egyszerűen a század végéig tartó hőmérsékleti prognózisokról folyik a vita, hanem a belátható közelségbe kerülő katasztrófák fenyegető veszélye katalizálhatja a politikusok egyetértését.
Nem lebecsülendő végül a pozitív várakozásokat erősítendő az a körülmény, hogy a teljes francia diplomácia csatasorba állt a csúcskonferencia előkészítése és szervezése során. Körültekintő koreográfiai manőver, hogy az eddigi hagyománnyal szemben az első számú vezetők találkozója adja meg az alaphangot, a nyitányra helyezve a hangsúlyt a korábbi záró ceremoniális szereposztás helyett.
Borúlátó figyelmeztetések
A fenti pozitív jelek majdnem mindegyikének megvan természetesen a fonák megközelítése is. Sokan táplálnak általános szkepszist egy komoly és tartalmas megállapodás lehetőségét illetően, abból kiindulva, hogy az ENSz keretei között eleve rendkívül nehéz bármiről is megállapodni, főleg, ha számos lényeges kérdésben távol állnak egymástól még a nézetek. Végül is a jólétet erősen érintő kérdésekben kellene egyezségre jutni, a teherviselés arányos és igazságos elveit megtalálva. De sikerülhet-e egyensúlyba hozni az elmúlt 150 év kumulált kibocsátásáért való felelősséget (fejlett világ) az aktuális kibocsátás mértékével (fejlődő vagy felzárkózó világ))? Sikerül-e felülkerekedni a szokásos politikai zsarolási technikák alkalmazásán? Az eddigi tapasztalatok aligha túlságosan bíztatóak.
Önmagában véve még a ânagyokâ előzetes egyetértése sem garancia semmire, hiszen a száz âkicsi államâ gyakran táplál zsigeri ellenérzést a
fejük feletti alkukhoz történő igazodással szemben. A globális kibocsátás 90 százalékát kitevő országok előzetes önkéntes vállalásai ugyan örvendetesek, másrészt viszont láthatóan nem elégségesek komolyabb eredmény elérésére. Nem világos, hogy sikerül-e közös nevezőre hozni a külön-külön mégoly erőteljes vállalásokat is, ha például Kína eleve csak a GDP növekményhez képest mérséklődő kibocsátási vállalást fogad el. További kérdés, hogy mennyire vehető komolyan a vállalások teljesítése – még az USA nemrég született Clean Power Plan-jának végrehajtására sincs teljes garancia republikánus fordulat esetén -, számos helyen egyáltalán a kibocsátás számbavétele sem igazán megbízható.
A legkeményebb kritika és figyelmeztetés a tudomány oldaláról érkezik. Kevin Anderson, a Tyndall Centre kutató professzora például úgy összegzi az elmúlt időszak történéseit, hogy az éves globális kibocsátás 60 százalékkal nőtt a Kormányközi Szakértői Testület (IPCC) 1990-es első jelentése óta, a 2007-es jelentés óta 200 milliárd tonna széndioxidot bocsátottunk ki. Minthogy az ÜHG az atmoszférában marad (a széndioxid mintegy 200 évig), és ott halmozódik, ezért kizárólag a teljes hátralevő karbon büdzséből volna szabad kiindulni a hőmérséklet emelkedés elkerülése érdekében, és így a 2050-ig meghatározott kibocsátás csökkentési célok önmagukban véve tudománytalanok és komolytalanok. Holott az ipari forradalomhoz képest 2 C fokot meghaladó hőmérséklet-növekedés irreverzibilis természeti folyamatokhoz, katasztrófákhoz vezet, erre nézve egyre erősebb konszenzus van, ugyanakkor a COP21-re október 21-ig érkezett, 2025-30 közötti időszakra vonatkozó önkéntes vállalások egyelőre 2,7 C fokra elégségesek.
A lényeg, hogy azonnali és mélyreható energiaigény csökkentés nélkül nem lehetséges a sötét szcenáriók elkerülése, viszont ez a cél elvileg elérhető volna a nem-fosszilis tüzelőanyagokra â ideértve a nukleáris energiát is – való áttéréssel, illetve az energiahatékonyság növelésével. Feltéve, ha széndioxid nyelő technológiákat nem fejlesztünk ki, de ma már rövidtávon senki sem lát reményt a CCS megoldások ipari alkalmazására. Kérdés, hogy a világ készen áll-e a radikális igénycsökkentésre, illetve a környezetbarát energiaféleségekre történő gyorsított átmenetre.
Zöldenergiák
A megújuló források használatának dinamikus növekedése ellenére is ez a kategória â ideszámítva a vízet, szelet, napsugárzást, földhőt, bio- és egyéb megújuló forrásokat â összesen csak 1,18 milliárd tonna olajegyenértéket képviselt az összes energiaforrásból a BP statisztikai adatai szerint, vagyis nem érte el a 10 százalékos részarányt sem. A források legnagyobb részét 2014-ben még mindig a fosszilis források, jelesül elsősorban az olaj adta (4,2 milliárd tonna), ezt követik a szénféleségek összesen 3,8 milliárd tonna olajegyenértékkel, és a földgáz 3 milliárd tonna olajegyenértékkel, végül a nukleáris források 0,57 milliárd toe-val. Ezeket az összehasonlításra alkalmas tüzelőértékeket naturális mennyiségekre lefordítva azt látjuk, hogy a globális gazdaság energiaigényét tavaly mindenekelőtt 88,6 millió hordó napi olajkitermelés, továbbá 3,4 billió köbméter földgáztermelés, valamint 8,1 milliárd tonna széntermelés fedezte végső soron.
Nemcsak arról van szó a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatban, amit úgy fogalmazhatunk, hogy eddig még mindig az olaj jött az olaj után, és nemcsak az inercia â amit csak erősít a jelenleg erősen nyomott olajár â gátolja a változtatást, hanem az IMF számítása szerint több mint ötezer milliárd dollárt költ a világ szubvenciókra. Ennek leépítése önmagában is forradalmi tett volna, de nehézkes a status quo-tól való elmozdulás.
Zárójelben tennénk hozzá ezen a ponton, hogy â az európai tapasztalatokra figyelve â az átütő klímaegyezmény csak ráerősítene a már meglévő, és sürgősen kezelendő ellentmondásokra, amelyek a megújuló alapú áramtermelés betáplálási tarifa révén történő ösztönzése, és a kapacitáslétesítés piaci követelményei â nagykereskedelmi és végfogyasztói árak – között feszülnek.
Az Economist hétvégi klímamelléklete is â alapvetően óvatos megközelítéssel â utal arra, hogy a megújuló források hasznosításának ösztönzésére elköltött pénzek nincsenek arányban az eddigi eredményekkel, és a világ korábban nem látott problémáinak valódi megoldásához új szemlélet és gondolkodásmód kellene, de főleg a karbonadó. Ezek hiányában jobb, ha máris a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodásra vesszük az irányt, illetve elvileg marad még a geomérnöki tevékenység, vagyis a klíma mesterséges befolyásolása, ez azonban egyelőre több problémát vet fel, mint amennyit megoldana. A New York Times írásai is a karbon büdzsé szemlélet látványos hiányát említik fel, illetve figyelemre méltó Peter Thiel megközelítése, aki az új atomkortól vár klímamegoldást.
Végül, de nem utolsósorban említsük meg azt az apróságot, hogy a Klíma Alapot effektíve pénzzel is fel kellene tölteni, és az éves szinten 100 milliárd dolláros befizetésre történő kötelezettség-vállalások még nem sorakoznak.
Számos buktató látszik tehát az átfogó klíma megállapodás útjában â és úgy tűnik, a COP21re nem készült âB-tervâ, tehát dupla vagy semmi a játszma lehetséges kimenetele. Ez arra enged következtetni, hogy valamilyen megállapodás elérésében bíznak a szereplők, de erősen kérdéses maradhat annak valódi tartalma és értelme.
A kihívások tehát minden oldalról rendkívüliek, ideértve a lebonyolítás körülményeit, hiszen a világ minden eddiginél nagyobb szabású eseményét a terrorfenyegetés árnyékában rendezik. Reméljük, hogy a szabadságjogok korlátozása és felfüggesztése légkörében legalább az egyenlőség és szolidaritás áthatja a tárgyaló feleket.
Két Celsius-fok a tét
Mintegy 150 államfő érkezik ma Párizsba, hogy részt vegyen a városkörnyéki Le Bourget településen tartandó klímacsúcs nyitó megbeszélésein. Egyre többen látják úgy, hogy a klímacsúcsnak a szűkebb értelemben vett âszakmaiâ célkitűzéseken túlmenő jelentősége van, mégpedig éppen abban, hogy a sikerül-e az ENSz égisze alatt bármilyen megállapodásra jutni. Félretéve egyelőre az egyébként nem jelentéktelen kérdéseket, hogy a klímaváltozás eddigi folyamatai visszafordíthatóak-e, és ehhez milyen intézkedéseket kellene tenni, óriási horderejű volna önmagában véve, ha a világ országai képesek lennének megállapodásra jutni egymással azon az alapon, hogy minden egyes lokális tényezőnek globális felelőssége van.
A december 11-ig tartó rendezvény, illetve eseménysorozat pontosabb, hivatalos megnevezése az ENSz Éghajlatvédelmi Keretegyezménye (UNFCCC) részes feleinek huszonegyedik alkalommal összehívott éves konferenciája, ennek rövidítése a COP21.A közvetlen tét, hogy a párizsi klímacsúcs vajon eléri-e deklarált célját, vagyis sikerül-e a tervezett menetrend szerint az első héten kimunkálni egy olyan- – a Kiotói Jegyzőkönyvet felváltó, 2020-ban hatályba lépő – jogi kötőerejű dokumentumot, amelyet a rákövetkező héten megvitatva végül december 11-én Párizsi Megállapodás néven elfogadhat majd mind a 196 képviselt tagállam. A végső tét nyilvánvalóan az, hogy a tervezett megállapodás tartalma elegendő lesz-e a klímaváltozással kapcsolatos problémák kezelésére, az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátása vonatkozásában. Az előzetes mérlegelések és kommentárok erősen megoszlanak abban a tekintetben, hogy siker vagy kudarc várható a korábbi találkozók â lásd Koppenhága 2009-ben – enyhén szólva mérsékelt eredményei után. Vegyük szemügyre az álláspontokat pro és kontra.
Derűlátó várakozások
Bizakodásra ad okot mindenek előtt, hogy szemmel láthatólag széles koalícióra lépett az ügy érdekében a világ vezető politikai, tudományos, üzleti és közéleti tényezőinek jelentős köre, és komoly erőfeszítéseket tettek az utóbbi időben a helyzet tudatosítása érdekében.
A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) a szokásos éves kitekintésének (WEO 2015) különjelentését szentelte a klímakérdésnek energetikai nézőpontból. Ennek bemutatásakor a mérföldkőnek tekintett csúcstalálkozóra fókuszálva kiemelték azokat a körülményeket, amelyek optimizmusra adnak okot. Mindenekelőtt a legjelentősebb ÜHG kibocsátókra utaltak, a tavaly novemberben tett történelmi jelentőségű USA-Kína együttes bejelentésre, illetve az Európai Unió 2030-as vállalásaira, továbbá arra, hogy fejlett és felzárkózó országok sora tette meg önálló kibocsátás-csökkentési vállalását a csúcstalálkozó előkészítése során.
Erősen bíztató, hogy egyre szélesebb iparági és befektetői körök mutatnak elkötelezettséget, hiszen az energiaszektor termelése, illetve az energiafogyasztás az ÜHG kibocsátás kétharmadáért felelős. Az elkötelezettség megjelenik például az európai villamosenergia-ipari vállalatok Eurelectric által közzétett nyilatkozatában, amelyben a szektor igent mond a COP21 ambiciózus klímacéljaira, vagy a világ szénhidrogén termelésének közel negyedét adó olaj- és gázipari vállalatok â BP, Shell, ENI, Total, Statoil, Saudi Aramco, Pemex, stb. – klíma kezdeményezésében (OGCI).
A kézzelfoghatóbb elkötelezettséget többek között a Bloomberg New Energy Finance adatai mutatják, amelyek szerint a tiszta technológiákba történő új befektetések a tíz évvel ezelőtti 10-15 milliárd dolláros negyedévenkénti szintről mostanra stabilan átlagosan 70 milliárd dollárra emelkedtek. A beruházások nem mindegyike olyan látványos és grandiózus, mint a Tesla vezér Elon Musk 5 milliárd dolláros épülő akkumulátorgyártó üzeme, mindenesetre 2013 után tavalytól ismét emelkedést mutatnak a globális befektetések, főleg a fotovoltaikus és szélenergia hasznosító szegmensekben, az 58, illetve 37 dolláros megawattóránkénti normalizált energiatermelési költségeknek (LCOE) köszönhetően is.
Az IEA egyébként azt a fordulatot emeli ki, hogy tavaly először nem emelkedett az energetikai ÜHG kibocsátás, miközben a világgazdaság 3 százalékkal bővült – korábban a 90-es évek elején a volt szocialista országok összeroppanásához, majd 2010 táján a világgazdasági-pénzügyi válsághoz kapcsolódóan torpant csak meg a kibocsátás. Az ázsiai iparosítási boom után világszinten stabillá vált a jelek szerint a GDP növekedés és az energiaigény szétkapcsolódása.
A várakozásokat erősíti a nagykaliberű véleményformálók sortüze az elmúlt hónapokban. Gondoljunk itt nem utolsósorban Ferenc pápára, aki első, saját alkotású körlevelét intézte júniusban a Föld összes lakójához a âközös otthonâ megóvása érdekében. A âzöld enciklikaâ feleleveníti az âökológiai megtérésâ gondolatát, és és kifejezetten buzdít a megújuló források hasznosítására, néhol kifejezetten forradalmi jellegű állásfoglalással a természeti és a társadalmi rablógazdálkodás, kizsákmányolás ellen.
Megemlíthetjük ebben a körben Bill Gatest is, aki nemcsak kétmilliárd dollárt tett fel az energetikai innovációk támogatására, de a karbonadó melletti következetes kiállása mellett egészen kemény kritikát is megfogalmaz az individualista kapitalizmus, illetve a képviseleti demokrácia irányában az Atlantic folyóirat legutóbbi számában, egyébként sokkal inkább egyfajta USA-Kína világkormánytól várva a klímakérdés megoldását, mintsem a COP21-től.
Javítja a megállapodás esélyeit, hogy a statisztikai adatokon és bonyolult klímamodelleken túl egyre több, közvetlenül tapasztalható jele van a környezeti anomáliáknak, az érzékelhetően forró nyaraktól és enyhe telektől egészen a szárazság vagy éppen vízözön sújtotta területek klímamenekültjeiig. Tehát egyre világosabb, hogy nem egyszerűen a század végéig tartó hőmérsékleti prognózisokról folyik a vita, hanem a belátható közelségbe kerülő katasztrófák fenyegető veszélye katalizálhatja a politikusok egyetértését.
Nem lebecsülendő végül a pozitív várakozásokat erősítendő az a körülmény, hogy a teljes francia diplomácia csatasorba állt a csúcskonferencia előkészítése és szervezése során. Körültekintő koreográfiai manőver, hogy az eddigi hagyománnyal szemben az első számú vezetők találkozója adja meg az alaphangot, a nyitányra helyezve a hangsúlyt a korábbi záró ceremoniális szereposztás helyett.
Borúlátó figyelmeztetések
A fenti pozitív jelek majdnem mindegyikének megvan természetesen a fonák megközelítése is. Sokan táplálnak általános szkepszist egy komoly és tartalmas megállapodás lehetőségét illetően, abból kiindulva, hogy az ENSz keretei között eleve rendkívül nehéz bármiről is megállapodni, főleg, ha számos lényeges kérdésben távol állnak egymástól még a nézetek. Végül is a jólétet erősen érintő kérdésekben kellene egyezségre jutni, a teherviselés arányos és igazságos elveit megtalálva. De sikerülhet-e egyensúlyba hozni az elmúlt 150 év kumulált kibocsátásáért való felelősséget (fejlett világ) az aktuális kibocsátás mértékével (fejlődő vagy felzárkózó világ))? Sikerül-e felülkerekedni a szokásos politikai zsarolási technikák alkalmazásán? Az eddigi tapasztalatok aligha túlságosan bíztatóak.
Önmagában véve még a ânagyokâ előzetes egyetértése sem garancia semmire, hiszen a száz âkicsi államâ gyakran táplál zsigeri ellenérzést a
fejük feletti alkukhoz történő igazodással szemben. A globális kibocsátás 90 százalékát kitevő országok előzetes önkéntes vállalásai ugyan örvendetesek, másrészt viszont láthatóan nem elégségesek komolyabb eredmény elérésére. Nem világos, hogy sikerül-e közös nevezőre hozni a külön-külön mégoly erőteljes vállalásokat is, ha például Kína eleve csak a GDP növekményhez képest mérséklődő kibocsátási vállalást fogad el. További kérdés, hogy mennyire vehető komolyan a vállalások teljesítése – még az USA nemrég született Clean Power Plan-jának végrehajtására sincs teljes garancia republikánus fordulat esetén -, számos helyen egyáltalán a kibocsátás számbavétele sem igazán megbízható.
A legkeményebb kritika és figyelmeztetés a tudomány oldaláról érkezik. Kevin Anderson, a Tyndall Centre kutató professzora például úgy összegzi az elmúlt időszak történéseit, hogy az éves globális kibocsátás 60 százalékkal nőtt a Kormányközi Szakértői Testület (IPCC) 1990-es első jelentése óta, a 2007-es jelentés óta 200 milliárd tonna széndioxidot bocsátottunk ki. Minthogy az ÜHG az atmoszférában marad (a széndioxid mintegy 200 évig), és ott halmozódik, ezért kizárólag a teljes hátralevő karbon büdzséből volna szabad kiindulni a hőmérséklet emelkedés elkerülése érdekében, és így a 2050-ig meghatározott kibocsátás csökkentési célok önmagukban véve tudománytalanok és komolytalanok. Holott az ipari forradalomhoz képest 2 C fokot meghaladó hőmérséklet-növekedés irreverzibilis természeti folyamatokhoz, katasztrófákhoz vezet, erre nézve egyre erősebb konszenzus van, ugyanakkor a COP21-re október 21-ig érkezett, 2025-30 közötti időszakra vonatkozó önkéntes vállalások egyelőre 2,7 C fokra elégségesek.
A lényeg, hogy azonnali és mélyreható energiaigény csökkentés nélkül nem lehetséges a sötét szcenáriók elkerülése, viszont ez a cél elvileg elérhető volna a nem-fosszilis tüzelőanyagokra â ideértve a nukleáris energiát is – való áttéréssel, illetve az energiahatékonyság növelésével. Feltéve, ha széndioxid nyelő technológiákat nem fejlesztünk ki, de ma már rövidtávon senki sem lát reményt a CCS megoldások ipari alkalmazására. Kérdés, hogy a világ készen áll-e a radikális igénycsökkentésre, illetve a környezetbarát energiaféleségekre történő gyorsított átmenetre.
Zöldenergiák
A megújuló források használatának dinamikus növekedése ellenére is ez a kategória â ideszámítva a vízet, szelet, napsugárzást, földhőt, bio- és egyéb megújuló forrásokat â összesen csak 1,18 milliárd tonna olajegyenértéket képviselt az összes energiaforrásból a BP statisztikai adatai szerint, vagyis nem érte el a 10 százalékos részarányt sem. A források legnagyobb részét 2014-ben még mindig a fosszilis források, jelesül elsősorban az olaj adta (4,2 milliárd tonna), ezt követik a szénféleségek összesen 3,8 milliárd tonna olajegyenértékkel, és a földgáz 3 milliárd tonna olajegyenértékkel, végül a nukleáris források 0,57 milliárd toe-val. Ezeket az összehasonlításra alkalmas tüzelőértékeket naturális mennyiségekre lefordítva azt látjuk, hogy a globális gazdaság energiaigényét tavaly mindenekelőtt 88,6 millió hordó napi olajkitermelés, továbbá 3,4 billió köbméter földgáztermelés, valamint 8,1 milliárd tonna széntermelés fedezte végső soron.
Nemcsak arról van szó a fosszilis energiahordozókkal kapcsolatban, amit úgy fogalmazhatunk, hogy eddig még mindig az olaj jött az olaj után, és nemcsak az inercia â amit csak erősít a jelenleg erősen nyomott olajár â gátolja a változtatást, hanem az IMF számítása szerint több mint ötezer milliárd dollárt költ a világ szubvenciókra. Ennek leépítése önmagában is forradalmi tett volna, de nehézkes a status quo-tól való elmozdulás.
Zárójelben tennénk hozzá ezen a ponton, hogy â az európai tapasztalatokra figyelve â az átütő klímaegyezmény csak ráerősítene a már meglévő, és sürgősen kezelendő ellentmondásokra, amelyek a megújuló alapú áramtermelés betáplálási tarifa révén történő ösztönzése, és a kapacitáslétesítés piaci követelményei â nagykereskedelmi és végfogyasztói árak – között feszülnek.
Az Economist hétvégi klímamelléklete is â alapvetően óvatos megközelítéssel â utal arra, hogy a megújuló források hasznosításának ösztönzésére elköltött pénzek nincsenek arányban az eddigi eredményekkel, és a világ korábban nem látott problémáinak valódi megoldásához új szemlélet és gondolkodásmód kellene, de főleg a karbonadó. Ezek hiányában jobb, ha máris a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodásra vesszük az irányt, illetve elvileg marad még a geomérnöki tevékenység, vagyis a klíma mesterséges befolyásolása, ez azonban egyelőre több problémát vet fel, mint amennyit megoldana. A New York Times írásai is a karbon büdzsé szemlélet látványos hiányát említik fel, illetve figyelemre méltó Peter Thiel megközelítése, aki az új atomkortól vár klímamegoldást.
Végül, de nem utolsósorban említsük meg azt az apróságot, hogy a Klíma Alapot effektíve pénzzel is fel kellene tölteni, és az éves szinten 100 milliárd dolláros befizetésre történő kötelezettség-vállalások még nem sorakoznak.
Számos buktató látszik tehát az átfogó klíma megállapodás útjában â és úgy tűnik, a COP21re nem készült âB-tervâ, tehát dupla vagy semmi a játszma lehetséges kimenetele. Ez arra enged következtetni, hogy valamilyen megállapodás elérésében bíznak a szereplők, de erősen kérdéses maradhat annak valódi tartalma és értelme.
A kihívások tehát minden oldalról rendkívüliek, ideértve a lebonyolítás körülményeit, hiszen a világ minden eddiginél nagyobb szabású eseményét a terrorfenyegetés árnyékában rendezik. Reméljük, hogy a szabadságjogok korlátozása és felfüggesztése légkörében legalább az egyenlőség és szolidaritás áthatja a tárgyaló feleket.
