A címben feltett kérdésre viszonylag egyszerű a válasz: az energiaszegénység konzerválására. Nyilvánvaló a számokból, hogy hiába csökkent negyedével az áram és a földgáz ára az egyetemes szolgáltatásban, érdemben nem csökkent a kiltáástalan helyzetben lévő fogyasztók aránya.
A klasszikus skandináv példa szerint, ne halat adj, hanem halászni taníts. A rezsicsökkentés az előbbi megoldásra példa. A Magyar Energiahatékonysági Intézet minapi közleményében, amelyben diplomatikusan azt írják, “a rezsicsökkentés önmagában részmegoldás”, emlékeztet, hogy a fejlesztési minisztérium adatai szerint “az egy évnél régebben tartozók száma az áram esetén háromszázezer, a gáznál harmincötezer és távhőnél negyvennégyezer fogyasztót érint.” A szolgáltatásból kikapcsolt fogyasztók számra pedig meghaladja a százezret, ami elég nagy szám egy 10 milliós országban, ahol ráadásul messze alatta marad a háztartások energiafelhasználása a nyugat-európai átlagnak, vagyis egy lényegesen kisebb fogyasztáshoz képes magas a kikapcsolások száma.
A helyzet a végeken ennél egy fokkal még rosszabb, kijózanító. Az áramszolgáltatók kintlévősége összességében csökkent – hurrá! -, viszont mérhető százalékkal, 2-6 százalékkal nőtt a fizetési nehézséggel küszködő fogyasztók száma. Ez azt jelenti, hogy az olcsóbb energiát, többen nem tudják megfizetni, vagyis az energiaszegénység épp nem csökent. Ők azok a fogyasztók, akiknek nem, vagy nem csak az energiaszámláját kellene mérsékelni, hanem tartós jövedelemhez kellene juttatni őket, és eközben mérsékelni az energiafogyasztásukat. A használt elektromos berendezések, vízmelegítők, fűtőberendezések, világítás korszerűsítésével.
Igaz, erre önerőből aligha lennének képesek, hiszen a villanyszámlájukat sem tudják kifizetni. Brit példa, de hozhatnánk számos más európai országból is hasonlót, hogy a szolgáltatókat arra ösztönzik, indítsanak finanszírozási és hatékoynsági programokat. Segítsék a kilátástalan helyzetben lévő fogyasztókat, hogy mondjuk napelemhez jussanak, vagy a régi értékelhetetlen hartékonyságú villanybojlert korszerűbbre cseréljék, és a kisebb számlát rugalmas fizetési konstrukciókkal segítsenek számukra kifizethetővé tenni. A fedezet – legaláb részben – a piaci árban van. Mondjuk annak a sokmillió, fizetőképes fogyasztónak a piaci árában, akiket a rezsicsökkentés ma jutalmaz, merthogy Adyligeten ma éppenúgy negyedével olcsóbb a gáz és az áram, mint Szatmárcsekén, vagy Csérden.
Cseppet sem mellesleg, a rezsicsökkentés azt üzeni a foygasztóknak, hogy az energia valami olyasfajta árucikk, amiből van bőven, és az árának nem feltétlen kell az értékét tükrözni, történetesen azt, hogy egy korlátos erőforrásról van szó, már ha élhetőnek szeretnénk tudni a Földet még száz esztendő múlva is. Az sem tartozik teljesen más lapra, hogy a rezsicsökentést jelentős részben az ipari energiafogyasztók finanszírozzák a rendszerhasználati díjaikon keresztül. A keresztfinanszírozásnak haladó hagyománya van a magyar gazdaságszabályozásban, és egyszersmind mérhető versenyképességi áldozata is, amit azonban szétterít ez a rendszer, és így persze nehezebben látható, legfeljebb csak érzékelhető az érintettek számára.
Egyébként, ha nem volna klímaváltozás, mint ahogyan van, akkor is elég polgári megközelítés volna az önmérséklet a felhasználásban, az ésszerűség megjelenése, a hatékonyság javítása. Érdemes lenne kiszámolni, hogy az energiaszegénységgel átellenben, vagyis az energiagazdagság oldalán, mennyi beruházást lehetne mozgósítani, ha megérné, mert a piaci áron kapott árammal gázzal lehetne spórolni, és nem volna mindegy, hogy bekapcsolva marad-e nyárra a kocsibejáró elektromos fűtése. Nemzetgazdasági szinten bizonyosan érzékelhető mennyiségű beruházást jelentene ez is, akár még munkahelyeket is teremthetne, ha egyszeriben a budai, vagy balatoni villákat elkezdenénk szigetelni, és napelemesíteni, vagy napkollektorosítani. De ez már egy másik történet.
Mire jó a rezsicsökkentés?
A címben feltett kérdésre viszonylag egyszerű a válasz: az energiaszegénység konzerválására. Nyilvánvaló a számokból, hogy hiába csökkent negyedével az áram és a földgáz ára az egyetemes szolgáltatásban, érdemben nem csökkent a kiltáástalan helyzetben lévő fogyasztók aránya.
A klasszikus skandináv példa szerint, ne halat adj, hanem halászni taníts. A rezsicsökkentés az előbbi megoldásra példa. A Magyar Energiahatékonysági Intézet minapi közleményében, amelyben diplomatikusan azt írják, “a rezsicsökkentés önmagában részmegoldás”, emlékeztet, hogy a fejlesztési minisztérium adatai szerint “az egy évnél régebben tartozók száma az áram esetén háromszázezer, a gáznál harmincötezer és távhőnél negyvennégyezer fogyasztót érint.” A szolgáltatásból kikapcsolt fogyasztók számra pedig meghaladja a százezret, ami elég nagy szám egy 10 milliós országban, ahol ráadásul messze alatta marad a háztartások energiafelhasználása a nyugat-európai átlagnak, vagyis egy lényegesen kisebb fogyasztáshoz képes magas a kikapcsolások száma.
A helyzet a végeken ennél egy fokkal még rosszabb, kijózanító. Az áramszolgáltatók kintlévősége összességében csökkent – hurrá! -, viszont mérhető százalékkal, 2-6 százalékkal nőtt a fizetési nehézséggel küszködő fogyasztók száma. Ez azt jelenti, hogy az olcsóbb energiát, többen nem tudják megfizetni, vagyis az energiaszegénység épp nem csökent. Ők azok a fogyasztók, akiknek nem, vagy nem csak az energiaszámláját kellene mérsékelni, hanem tartós jövedelemhez kellene juttatni őket, és eközben mérsékelni az energiafogyasztásukat. A használt elektromos berendezések, vízmelegítők, fűtőberendezések, világítás korszerűsítésével.
Igaz, erre önerőből aligha lennének képesek, hiszen a villanyszámlájukat sem tudják kifizetni. Brit példa, de hozhatnánk számos más európai országból is hasonlót, hogy a szolgáltatókat arra ösztönzik, indítsanak finanszírozási és hatékoynsági programokat. Segítsék a kilátástalan helyzetben lévő fogyasztókat, hogy mondjuk napelemhez jussanak, vagy a régi értékelhetetlen hartékonyságú villanybojlert korszerűbbre cseréljék, és a kisebb számlát rugalmas fizetési konstrukciókkal segítsenek számukra kifizethetővé tenni. A fedezet – legaláb részben – a piaci árban van. Mondjuk annak a sokmillió, fizetőképes fogyasztónak a piaci árában, akiket a rezsicsökkentés ma jutalmaz, merthogy Adyligeten ma éppenúgy negyedével olcsóbb a gáz és az áram, mint Szatmárcsekén, vagy Csérden.
Cseppet sem mellesleg, a rezsicsökkentés azt üzeni a foygasztóknak, hogy az energia valami olyasfajta árucikk, amiből van bőven, és az árának nem feltétlen kell az értékét tükrözni, történetesen azt, hogy egy korlátos erőforrásról van szó, már ha élhetőnek szeretnénk tudni a Földet még száz esztendő múlva is. Az sem tartozik teljesen más lapra, hogy a rezsicsökentést jelentős részben az ipari energiafogyasztók finanszírozzák a rendszerhasználati díjaikon keresztül. A keresztfinanszírozásnak haladó hagyománya van a magyar gazdaságszabályozásban, és egyszersmind mérhető versenyképességi áldozata is, amit azonban szétterít ez a rendszer, és így persze nehezebben látható, legfeljebb csak érzékelhető az érintettek számára.
Egyébként, ha nem volna klímaváltozás, mint ahogyan van, akkor is elég polgári megközelítés volna az önmérséklet a felhasználásban, az ésszerűség megjelenése, a hatékonyság javítása. Érdemes lenne kiszámolni, hogy az energiaszegénységgel átellenben, vagyis az energiagazdagság oldalán, mennyi beruházást lehetne mozgósítani, ha megérné, mert a piaci áron kapott árammal gázzal lehetne spórolni, és nem volna mindegy, hogy bekapcsolva marad-e nyárra a kocsibejáró elektromos fűtése. Nemzetgazdasági szinten bizonyosan érzékelhető mennyiségű beruházást jelentene ez is, akár még munkahelyeket is teremthetne, ha egyszeriben a budai, vagy balatoni villákat elkezdenénk szigetelni, és napelemesíteni, vagy napkollektorosítani. De ez már egy másik történet.
