Kétélű fegyver az olajtartalékok piacra dobása

Kétélű fegyver az olajtartalékok piacra dobása

Az Egyesßlt Államok fontolóra vette, hogy piacra dob valamennyit
stratégiai készletéből a magas olajárak lejjebb szorítására. Kérdés,
ĂŠrdemes-e ehhez az eszkĂśzhĂśz nyĂşlni olyankor, amikor nem az ellĂĄtĂĄs
összeomlása a tét. A piacra dobott olajat ugyanis előbb-utóbb vissza is
kell vĂĄsĂĄrolni, ez pedig ĂĄremelkedĂŠst indukĂĄl, rĂĄadĂĄsul
kiszĂĄmĂ­thatatlan, hogyan fognak reagĂĄlni a piacok arra, ha minden hĂŠten
egyre csökkenő amerikai tartalékokról hallanak majd beszámolókat.

Nem példa nélküli, ha egy vagy több ország is hozzányúl a stratégiai célokból raktározott olaj- és feldolgozott olajtermék-készletéhez. Legutóbb 2005 kora őszén kellett megnyitni a tározókat, annak érdekében, hogy a Kathrina hurrikán által augusztusban letarolt New Orleans-i és Mexikói-öbölbeli olajmezők és finomítók kieső kapacitását pótolják. Ezt megelőzően 2000-ben, az iraki–kuvaiti ellentét újbóli kiéleződésekor, még korábban pedig az első öbölháború idején, 1991-ben volt erre szükség. De pontosan mi célt szolgálnak a stratégiai olajtartalékok, és mekkora felhalmozott mennyiségről beszélhetünk?

Legpontosabban az Egyesült Államok készleteit ismerjük, hiszen a washingtoni kormányzat energiaügyekre szakosodott hivatala, az EIA minden szerdán közli a tartalék mennyiségének alakulását. Az USA kormánya és vállalatai együttesen jelenleg 727 millió hordó (egy hordó 159 liter) készletet mondhatnak magukénak. Ez első hallásra soknak tűnik, valójában azonban csupán 34 napra elegendő. Ha teljesen leállna az olajkereskedelem, a készletek és a saját kitermelése felhasználásával 50 napig tudná korlátozás nélkül ellátni olajjal az USA a gazdaságát. A világ második legnagyobb tartalékokkal rendelkező országa Japán, 583 millió hordós készlettel, de hamarosan megelőzi majd Kína, amely 685 millió hordós tárolókapacitást épít.

A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) által képviselt 28 ország jobban áll az USA-nál, már ami az olajpiac nélkül is kihúzható napok számát illeti. A szervezet azt írja elő, hogy tagországai minden esztendőben annyi olajat kötelesek tartalékolni, amennyi megfelel az előző évi olajimportjuk kilencven napra eső részének. Nem kell tartalékokról gondoskodniuk ugyanakkor a nettó exportőr államoknak, így Kanadának és Norvégiának. Ha csak IEA-tagok lennének, Dániának és az Egyesült Királyságnak sem kellene, csakhogy az utóbbi két ország az Európai Unió tagja, a közösség pedig kilencven napos készlet felhalmozására kötelezi minden tagállamát, függetlenül attól, hogy az importálja vagy exportálja az olajat. Az Európában első Németország mintegy 250, hazánk 11,8 millió hordós készlettel rendelkezik. Komolyabb készletei vannak még Dél-Afrikának, Indiának, Szingapúrnak, Svájcnak, Iránnak, Jordániának, Kuvaitnak és Ausztráliának.

A világon stratégia célokból tárolt olaj- és olajtermék összmennyisége az EIA adatai szerint eléri a 4,1 milliárd hordót, ebből 1,4 milliárdot közvetlenül a kormányok birtokolnak. Ezenfelül biztosan jelentős mennyiségű kőolajat készleteznek katonai célokra, erről azonban nincsenek adataink. A tartalékok mellett kereskedelmi megállapodások is segítik az ellátásbiztonságot. Így például szükség esetén Japán és Dél-Korea használhatja egymás készleteit, hasonló szellemű háromoldalú megállapodást kötött Franciaország, Németország és Olaszország, vészhelyzetben pedig az Egyesült Államok akár öt éven át is köteles kielégíteni Izrael olajigényét.

A stratégiai készletek alapvetően azt a célt szolgálják, hogy súlyos ellátási krízis esetén is legyen honnan olajhoz jutni. Az amerikai készleteket nem véletlenül az OPEC-országok 1973–1974-es embargója idején kezdték el felhalmozni, s eddig nem is nyúltak hozzájuk máskor, csak ha akadozott a világ kőolajtermelése. Így volt ez 1991-ben, 2000-ben és 2005-ben is, most azonban – egyelőre – a líbiai harcok ellenére is más a helyzet. Van elég olaj a piacokon, csak nagyon drágán.

Ezt az amerikai készletek áruba bocsátást felvető Jeff Bingaman, az energiaügyekben illetékes szenátusi bizottság demokratapárti vezetője is elismeri, s a piacok megnyugtatása miatt érvel a készletek felszabadítása mellett. Kérdés azonban, ezzel valóban megnyugtatná-e a piacokat. Az amerikai készletadatokról szerdánként közzétett jelentések nagyon fontos változói a rendkívül bonyolult olajárképletnek. Az elemzők már napokkal a tényadatok kihirdetése előtt becsléseket tesznek közzé a várható mennyiségekről, s már ez is beárazza a piac. S ha azután a valóság a konszenzusnál jobban alakul, vagyis a vártnál nagyobb készletekről szól a heti jelentés, az olaj ára szinte azonnal lefelé indul meg, vagy legalábbis megszakad az emelkedési trend, ellenkező esetben pedig megugrik az ár. Elképzelhető, hogy ha a kereskedők hétről-hétre csak csökkenő amerikai készletekről hallanának, az a piacra engedett plusz olajmennyiség dacára sem lenne képes érezhetően letörni az árakat. Ráadásul egy idő után az USA kénytelen lenne visszavásárolni a készletből hiányzó olajmennyiséget, ami pedig biztosan az áremelkedés irányába hat.